Ma már rutin vizsgálat, de vajon hogyan és ki jött rá arra, hogy van a vérnek nyomása és ezt mérni is lehet, méghozzá úgy, ha felpumpáljuk a kart? A vérnyomásmérő feltalálásában egy ló is segédkezett - nézzük az egész történetet az elejéről!

Az emberi anatómia, illetve az orvostudomány egyik legfontosabb pillanata a vérkeringés felfedezése volt. Bár már az ókori Egyiptomban, Görögországban, később Rómában és Perzsiában is írtak a szívről, illetve a vérről, nem kötötték össze a kettőt. A vérnyomással sem foglalkoztak túl sokat, például nem igazán „érdekelte” az orvosokat, miért spriccel a vér a sérült erekből. Végül 1628-ban egy angol orvos, William Harvey írta le, hogy a szív pumpálásával keringeti a szervezetünkben a vért, sőt azt is megfogalmazta, hogy a vér nem „tűnik el” a szervekben.

Mintegy száz évvel később, 1733-ban Stephan Hales pedig felfedezte és mérni kezdte a „vérerőt”, tulajdonképpen a vérnyomást, különböző állatokban (elsőként egy lóban), manométer, vagyis nyomásmérő, és az érbe vezetett rézcső segítségével.  

A vérnyomásmérés és vérkeringés vizsgálatában a következő hatalmas mérföldkő a sztetoszkóp feltalálása volt 1817-ben. Néhány évvel később, 1828-ban pedig egy francia orvos, Jean Poiseuille higany segítségével kezdte mérni a vérnyomást – az általa alkalmazott mértékegység, vagyis a higanycentiméter (Hgcm) tulajdonképpen a ma is használt higanymilliméter elődje. Azonban a vérnyomásmérés még mindig elég durva beavatkozásnak számított, hiszen egy vékony csövecskét kellett behelyezni hozzá a preparált vérérbe. 

Az 19. század második felében születtek meg az első, nem invazív vérnyomásmérők, ám ezek alkalmazása többnyire bonyolult volt, az orvosok pedig kevésbé bíztak a mérések pontosságában, szükségességében.

Egy korabeli, a British Medical Journalban megjelent írás szerint a vérnyomásmérők nemcsak az orvosok szakmai érzékenységét, de a klinikai megbízhatóságot is gyengíthetik. 1896-ban egy torinói orvos, Scipione Riva-Rocci bemutatta az első olyan vérnyomásmérő eszközt, mely a ma is jól ismert pneumatikus mandzsettát is alkalmazta, a működése is hasonló a ma alkalmazott vérnyomásmérőkhöz, és a mérést is a felkaron végezték el. Riva-Rocci vérnyomásmérőjének előnyei közé sorolta a könnyű alkalmazhatóságot, a gyorsaságot, illetve azt, hogy a mérés nem jár fájdalommal, és kíméletes a pácienshez.

Bár Riva-Rocci szerint az eszköz igen pontos volt, valójában közel sem volt az, mégpedig azért, mert az olasz tudós meglehetősen vékony, mindössze öt centiméteres mandzsettát alkalmazott.

1905-ben Nikolai Korotkov felfedezte a róla elnevezett Korotkov-hangokat, és finomított a korábbi vérnyomásmérőkön, sőt lehetővé tette a diasztolés vérnyomás mérését is. Ez, az úgynevezett auszkultációs módszer azon alapul, hogy a véráramlás újraindulásakor (vagyis, miután a mandzsetta segítségével „elszorítottuk” a véráramlást, majd a nyomást lassan csökkentjük), koppanásszerű hangok hallhatóak, melyek a szisztolés vérnyomást jelzik; mikor pedig a hangok már nem hallatszanak, az a diasztolés vérnyomás.

Ezeket a módszereket évtizedekig alkalmazták, tulajdonképpen változtatás nélkül – sőt nagyon valószínű, hogy a mai napig találkozhat valaki olyan orvossal, nővérrel, aki a sztetoszkóp segítségével figyeli a Korotkov-hangokat vérnyomásmérés közben.

Az 1990-es években jelentek meg az első digitális, kisméretű, csuklón is alkalmazható vérnyomásmérők, melyeket már a laikusok is könnyen használhattak, és az idő előrehaladtával egyre olcsóbban és egyszerűbben beszerezhetővé váltak, napjainkban már a legtöbb patikában kaphatunk vérnyomásmérőt. A legmodernebb technológiával rendelkező vérnyomásmérők pedig már az okostelefonokra, táblagépekre küldik az adatokat.

Forrás:http://www.egeszsegkalauz.hu